William Barclay írt egy katonai szakaszról, melynek tagjai a második világháború egyik csatájában elveszítették egyik barátjukat, és szerették volna tisztességgel eltemetni.

Találtak egy templomot, mögötte temetővel, amit fehér kerítés vett körül. Megkeresték a papot, és megkérdezték, hogy eltemethetik-e barátjukat a templom temetőjében.

„Katolikus volt?” – kérdezte a pap.
„Nem.” – felelték a katonák.
„Akkor nagyon sajnálom. A temetőt az anyaszentegyház tagjai számára tartjuk fenn. De eltemethetik a barátjukat a kerítésen kívül. Gondoskodom róla, hogy gondozzák a sírját.” – válaszolta a pap.
„Köszönjük, atyám.” – felelték a katonák, és eltemették barátjukat a temető mellett, a kerítés túloldalán.

Amikor véget ért a háború, a katonák még egyszer el akartak látogatni barátjuk sírjához, mielőtt hazautaztak. Emlékeztek rá, hol volt a templom, és a sír a kerítésen kívül. Keresték, de nem találták. Végül felkeresték a papot, hogy megkérdezzék, hol a sír.

„Uram, nem találjuk a barátunk sírját.” – mondták a katonák a papnak.
„Nos – válaszolt a pap – miután önök eltemették elesett bajtársukat, valahogy nem tűnt helyesnek a számomra, hogy ott legyen eltemetve, a kerítésen kívül.”
„Akkor áthelyezte a sírját?” – kérdezték a katonák.
„Nem” – felelt a pap. – „A kerítést helyeztem át!”

Pontosan ezt tette értünk Isten. Nem érdemeljük meg, hogy „a kerítésen belül” legyen a helyünk. Nem érdemeljük meg, hogy a Mennybe kerüljünk, ha meghalunk. Isten azonban kegyelmesen elmozdította a kerítést. Elküldte Fiát, Jézus Krisztust, hogy meghaljon értünk, hogy mi is tagjai lehessünk örökkévaló családjának.

„Békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala kaptunk hitben szabad utat.” Rómaiakhoz írt levél 5:1-2.